Hogy is volt az..? :)

Mivel már a 23. héten járunk, ezért éppen ideje lenne elmesélnem, hogy hogy is jutottunk el idáig :)
Bár nagy mestere vagyok a részletekbe merülésnek, mégis igyekszem majd csak a legfontosabb állomásokat megemlíteni.


A történet 2O12. augusztusában kezdődött, amikor is 2 ember "teljesen véletlenül" ugyanarra a munkahelyre került. Mint később kiderült 2 nap különbséggel érkeztek a városba. A lány Magyarországról, a fiú az ország másik feléből. 2 nap különbség. Milyen furcsa, nemde? :) S milyen furcsa érzés futott át rajtuk, amikor ez kiderült. Első látásra inkább taszítás jött létre köztük, mintsem vonzalom, de ez nem tartott sokáig. A lány egy magyarországi látogatás után visszatért és akkor kezdődött el minden. Úgy tett, ahogy az idegenekkel tenni szokott: figyelte, méregette, tapintgatta a másikat, s gyakran tette fel magának a kérdést: Vajon milyen ember lehet?
Az események hamarosan felgyorsultak, beszélgetni kezdtek, majd munka után találkozni, tengerpartra menni, teniszezni, s időnként együtt is dolgoztak. Valami volt a levegőben. Tudták mindketten, de a sebesüléseket megelőzvén idővel megegyeztek abban, hogy nem lesz köztük több mély barátságnál, tehát megpróbálnak törekedni arra, hogy lehetőség szerint ne törjék össze egymás szívét. Ehhez próbáltak alkalmazkodni - egy darabig. Majd a vonzalom egyre erősebb lett, s végül nyert. Csakhamar nem tudták elképzelni a szabad perceiket egymás nélkül, s a hiányt megelőzvén igyekeztek minden akadályt elhárítani az útjukból, hogy együtt lehessenek. Az Élet is segített nekik, hiszen a srácot kirúgták albérletéből, így a lányhoz került. Pici szoba, pici ágy, nagy szeretet. Hamarosan a lánynak is költöznie kellett, de már egyértelmű volt, hogy az, amiről pár hete még csak viccelődtek, igenis komollyá válik: összeköltöznek. Nehézségek tömkelegével kellett szembenézniük, de mindketten készen álltak a kalandra, ezért úgy döntöttek, átmeneti szállásra mennek, ameddig nem gyűjtenek egy kis pénzt arra, hogy lakást vehessenek ki maguknak. Nem ment gyorsan... Sem egyszerűen. A srácnak időközben megműtötték a szemét, hogy még élesebben és akadály nélkül tekinthessen Kedvesére. Nehéz napjaik voltak, sok problémával, konfliktussal, fáradtsággal, kilátástalansággal, pénz nélkül, de egy valami megvolt: együtt voltak és így minden kicsit könnyebbnek tűnt.

Ezidő alatt már a Nagy Döntés is rég életbe lépett... A körülményektől függetlenül, a jelenlegi anyagi helyzetüktől függetlenül mindketten készen álltak arra, hogy szülőkké váljanak. Ennek megkadályozásához nem tettek semmit, hagyták, hogy a Sors segítse vagy nehezítse a dolgukat ebben. Az ideiglenes szállásukról időközben eltessékelték őket, egy másik helyre kellett átköltöziük. Az sem volt egyszerű, de más választásuk nem volt, mentek. Bár jobb helyre kerültek, természetesen onnan is menni akartak a saját kis fészkükbe, ami akkor még csak álomképként lebegett a szemük előtt. Ezdiő alatt néhányszor szóbakerült köztük, hogy mit fognak tenni, ha tényleg kopogtat a gólya, de mivel egyikük sem esett kétségbe ezen téma hallatán, így továbbra is evidens volt, hogy ha jönnie kell, majd jönni fog. Eltelt pár hét, s lány valami furcsát érzett. Már napok óta az járt a fejében, hogy bárcsak ebben a hónapban nem kéne piros napokat ünnepelnie, majd a terhességi teszt megbizonyosította arról, hogy itt bizony valami nagyon készülőben van! Elöntötte a szívét az izgalom és a kétségbeesés. Párja megnyugtatta, hogy mire a babájuk megérkezik, már minden más lesz, jó helyen lesznek és amire szükségük lesz, megszerzik. Nem voltak nyugodt hetek. A munkahelyi stressz, megerőltetés, a párkapcsolati nehézségek, a pénz miatti problémák, a vissza-visszatérő kétségbeesés alaposan rányomta a bélyeget a mindennapjaikra. Szívükben mégis melegség volt, mert egy pici élet költözött a lány pocakjába, ami valahogy mégis megváltoztatott mindent. Az is, amikor kiköltözött onnan...

7. hétben járt a lány, amikor a munkahelyén épp egy vevőt kiszolgálva fájdalomra lett figyelmes odalentről. Beléhasított a gondolat, hogy mi van, ha valami nincs rendben, de várt. A fájdalom hol elmúlt, hol visszatért, majd szembesülnie kellett a ténnyel, hogy valamiért vérzik. Mivel a görcsei elviselhetőek voltak, ezért maradt dolgozni és nagyon remélte, hogy ez nem az, amire gondol. Nem sok jóra gondolt...
Másnap szabadnapos volt, sokat feküdt, de a fájdalom és a vérzés erősödött. A kórházban kötött ki, ahova egyedül ment, mert a Párja dolgozott éppen. Megvizsgálták s kimondták azt, amitől a legjobban tartott: A babája meghalt. 
S vele együtt a lelkében is valami. Talán a remény, talán a hit, talán az álomkép, hogy igen, ennek így kell lennie, nekik egy család kell lennie, ezt szánta nekik az élet. A srác akkor végzett a munkában, amikor a lány kijött a kórházból. Zokogva a lelki és testi fájdalomtól mondta el a telefonba, hogy mi történt. A városban találkoztak. Aznap, egymás karjaiban összetörtek mind a ketten.

...

Talpra kellett állni, az élet ment tovább. A lány gyorsan regenerálódott, s a teste is azt súgta neki, nincs még minden veszve, csak erősnek kell lenni és nem szabad feladni. Egy hónap múlva ismét pozitívat teszteltek. Akkor már hetek óta beköltözött a pocakba az új lakó. Alig merték elhinni... Itt kezdődött az a csodálatos utazás, aminek minden egyes napja, perce, pillanata lelki tetoválásként égett bele mind a fiú, mind a lány lelkébe, a félelmekkel, reményekkel, várakozással teli hetek, hónapok, amik egészen idáig vezettek, s innentől még tovább egy még izgalmasabb, kérdésekkel telibb és még több erőt és türelmet kívánó feladathoz, ajándékhoz, csodálatos történéshez: gyermekük lesz! Egy emberke növekszik a pocakban, a Nőben, a leendő Anyában. Egy ember, aki kettőből lett, két ember találkozásából, akik már annyiszor akarták külön folytatni, mégis együtt mentek tovább, két ember, akik nem a könnyű fajtából valók, de képesek csiszolódni, formálódni, s egyre jobbá válni egymás számára. 

Elköltöztek, végre, találtak egy szép lakást, tágast, újat. Hamarosan az élet másmilyen szempontból lett nehéz, mert jöttek a rosszullétek. Reggel, délben, este. A lány enni, talpra állni, átlagos életet élni nem tudott. Eluralkodott rajta testének olyan nemű változása, amire nem volt felkészülve. De hozzászokott. Elfogadta, s megadta magát a változásoknak. Annyit tett, amennyit tenni tudott, annyit evett, amennyi távoltartotta az ájulástól, s közben annyit gondolt a kisbabájára, amennyit nem szégyen. Bár testileg szenvedett, bármit vállalt volna azért, hogy ezzel a pici emberrel minden rendben legyen, erős legyen és egészséges! Az első komolyabb ultrahangon kiderült, hogy minden rendben történik, a bent lakó kis manó szépen fejlődik, pontosan korának megfelelően. S bár édesanyja a hetek elteltével sem érezte lényegesen jobban magát, reménykedett benne, hogy idővel csillapodik ez az állapot, s mindannyiuknak jobb lesz majd egy kicsit. 
Telt az idő, nagy útra indultak. Átszelték autóval Európát, hogy az otthonmaradottaknak is beszámoljanak a nagy hírről. Nem ment minden simán, nagy volt a meglepődés. Közben megcsodálhatták a manójukat 4 dimenziós felvételeken is, csuda élmény volt látni, ahogy odabent mocorog! S pocaknak akkor még nem volt túl sok jele, a bejelentés után ismét megváltozott kicsit minden. A család azóta is emésztgeti a tényeket, a maguk módján azért tudják, hogy kis csoda növekszik odabent. Ahogy azt is, hogy milyen újabb nehézségek, megpróbáltatások és kalandok várnak a "friss" párra, hiszen ők maguk nevelték életre őket, s most ők néznek szembe ezzel a nagy feladattal. A galambok visszatértek a skótok földjére, s azóta is mennek a napjaik szépen sorban, egymás után. A Kismanó odabent egyre nagyobb és erősebb, körülbelül 3O cm és 6OO gramm. Minden napjukat körbelengi a várakozás, a kíváncsiság s az öröm. Legkésőbb augusztus elején találkoznak azzal a kisemberrel, aki anyukája pocakjában növekszik, s egyre gyarapítja szülei szívében a szeretetet, egymás és saját maga iránt is. 

---

Nos, ez lenne a mi kis történetünk nagyvonalakban. Tehát a 23. hétben vagyunk, én itthon, Kedves dolgozóban. Ma pihenős napot tartok. Tegnap jól megjógáztattam magam, úgyhogy itt-ott izomlázam van, de kéri a testem a mozgást, jól esik neki. Laza sétát terveztem, de esik az eső, nagyon nincs még tavasz. Viszont tegnap beszereztünk ingyen egy autósülést a Manónak, csak ki kell mosni a huzatot és rendben is lesz. Nagyon örülök neki, mert ha véletlenül hamarabb érkezne, akkor autósülés nélkül sehogy sem hozhatnánk haza, tehát nem árt, ha ott van készen, talonban. Lecsaptam rá, mert egyrészt ingyen volt (van egy oldal, ahova sokan feltesznek hírdetést, hogy a már nem használt dolgaikat szívesen elajándékozzák, így szereztem múltkor egy jó kis márkás pelenkatartó szemetest, ami tartja a kakis-pisis használt pelus szagát, tehát nem kell azonnal a konténerhez szaladni velük, mert levegőt nem lehet kapni az illataromáktól. Nagyon irritáló, volt benne elég tapasztalatom a bölcsiben. Egyébként majd mosható pelenkát szeretnénk használni, de ameddig be nem áll az "emésztési rend" és ki nem tapasztaljuk, hogy hány pelusra van szükség egy nap, addig az eldobhatót használjuk majd.), másrészt nem szeretnék abszolút mindent az utolsó időkre tartogatni, majd csak a ruhák beszerzésével várok annyit, amennyit muszáj. Tekintve, hogy nem tudjuk biztosra, hogy fiú-e vagy lány (2x mondták, hogy valószínűleg lány, de én úgy vagyok ezzel, hogy inkább ne tudjam biztosra, mint hogy meglegyen minden lányos színekben, aztán hoppá, kukaca van az úriembernek :), így azért is csaptam le rá, mert se nem kék, se nem rózsaszín, barnás-drappos színe van, tehát uniszex, legyen bármilyen nemű is a kis lakónk. Úgyhogy eddig kettő darab babakellékkel büszkélkedhetünk, a többi majd alkalomadtán. Kedves szerint még nagyon ráérünk és mondjuk én sem vagyok olyan, mint ahogy egyik anyuka írta, hogy neki a 22. hétre már minden bent állt a szekrényben, mert meglehetősen korán elkapta a vásárlási láz (persze azt is bevallotta, hogy rengeteg ruhát emiatt soha nem is hordott a gyerek). 

Hozzátenném, hogy nem fogunk külön szobát kialakítani a Manónknak, mert úgy tervezzük, hogy velünk egy ágyban fog eleinte aludni vagy az ágyunk mellett, mellettem ringatható mózeskosárban vagy erre a célra kialakított és az ágyunkhoz szerelhető kisebbfajta ágyon. Többféle szempont dominál, egyrészt az, hogy közel legyen. Fontosnak tartom, pont. Ha sír, ha éhes, ha fáj valami csak ott leszek, leszünk karnyújtásnyira, még az ágyból sem kell kikelni. Szopi szempontból sem utolsó, hogy csak magamhoz veszem a babám és minden megy tovább. Másrészt, mert nem vagyunk az a pár, aki azon a véleményen van, hogy az újszülöttnek egyből külön szoba kell kisággyal, szekrénnyel, mindennel. Neki az kell, hogy közel legyen az anyjához, figyeljenek rá, az igényei ki legyenek elégítve. Lehetőség szerint napközben is szeretném, ha együtt lennénk, szerzünk majd jó kis hordozót és rajtam lesz annyit, amennyit jólesik mindkettőnknek. Persze látni fogom majd, hogy mi a jó neki, ha valamiért nem akar a hordozóban lenni, akkor próbálgatjuk majd, hol érzi jól magát. A lényeg, hogy a közelemben legyen, lássam, lásson, tanuljuk és tapasztaljuk egymást. Ahogy növekszik majd úgyis minden változik, de egyelőre még nem tartunk ott. 

---

Fontosnak tartottam leírni a kis történetünket, hiszen valahogy csak elkezdődött minden :) 

Innentől kezdve többnyire a heti fejlődés-történés beszámolóval érkezem majd, hogy épp hol tartunk a fejlődésben és hogy magamon mit tapasztalok, mind testi, mind lelki értelemben. Biztosan fogok majd cikkeket is bevágni, amiket szeretném, ha egy helyen, ezen a blogban kapnának helyet a későbbi időkre való tekintettel is, másrészt én is gyakran olvasok új dolgokat, amik akár azoknak is érdekes lehet, akik már vagy még nem babáznak, viszont érdekli őket valamilyen szinten a téma. 

Lesz majd lelkizés, néhol csöpögős, néhol kétségekkel teli, de mindenképp őszinte. 

S időnként képek :) Nagyon várom már, hogy igazi, nagy(obb) pocakom legyen, olyan igazi kismamás, akin összetéveszthetetlenül látszik, valaki növekszik odabent! Biztosan nagyon büszke leszek rá, hiszen pocakot növeszteni nem olyan egyszerű mutatvány (tudom, egyszerűnek hangzik, csak össze kell hozni azt a gyereket, aztán nő az magától), de egy leendő anyuka türelmetlenül képes naponta vizslatni a hasa tájékát, hogy vajon gömbölyödik-e már annyira, hogy egyértelműen látszon? :) Nem sokáig van szép kerek pocakja egy nőnek az életben, aztán meg azért harcol, hogy eltüntesse a "maradványait", de szerintem ameddig van, addig legyünk vele barátok, próbáljuk meg élvezni, akkor is, ha nehéz, akkor is, ha időnként kellemetlen, hiszen nem kisebb dolognak ad meleg, biztonságos fészket, mint egy picike emberpalánta :) Viseljük büszkén, szeretettel. 

A jelenlegi napirendje a lakónknak többnyire úgy néz ki, hogy a nappalokat átalussza, kevésbé mozgolódik, aztán ahogy lefekszem alváshoz készülődni, elkezdődik az aerobic óra :) Először csak épp-épp beköszön, majd erőteljes rúgásokkal, forgásokkal jelzi, hogy ő bizony nem alszik, számára még csak most kezdődik a nap, szóval mindenki csinál amit akar, de ő izmot épít erőteljesen odabent! Sokáig el tudok azzal játszani, hogy a tenyeremet, néha mindkettőt a pocakomra teszem és figyelem. Hol egy lábacska, hogy egy fejecske bukkan elő és emeli meg a hasfalam elég egyértelműen, s volt már rá példa, hogy addig "túrta" magát, ameddig befészkelte a hátát a tenyerembe. Könnyek kerülgettek, annyira jó érzés volt. Tudom, valószínűleg önkéntlenül helyezkedett pont oda, s csak véletlen volt abban a pozícióban, hogy egy kis időre konkrétan a tenyeremben tarthattam a kisbabánkat, de mégis olyan érzés volt, amit megfogalmazni pontosan nem lehet, csak elérzékenyül az ember és bőséges hálát érez a Sors iránt, amiért megtapasztalhatta azt a páratlan pillanatot. Ehhez hasonló érzés az, amikor Lász odateszi a kezét a pocakomra és érzi a Kismanó mozgását, rugdalózását. Olyan jó olyankor úgy lenni, hármasban, békében.

Sokat álmodoztam annak idején arról, hogy milyen lesz majd, ha végre kismama leszek. Hogy fogok kinézni, miket fogok enni, miket fogok érezni, mennyiben változik meg a felfogásom, a stílusom, az értékrendem? Folyamatosan figyelem magam és azt kell mondjam, a változások észrevétlen lopóznak be a várandós nő életébe. Egyrészt mert erőltetni se így, se úgy nem lehet, másrészt pedig mert a hormonok olyan mértékben segítenek alakulni, amire nem is gondolna az ember. Többször tapasztaltam már életemben, hogy a különböző hormonok által mennyire máshogyan viselkedem (gondolok itt az első nagy szerelemre vagy amikor beteg voltam és a kezelésem alatt nagymértékben borult fel bennem az egyensúly, de elég ha a havi szinten visszatérő menstruációs ciklusom jut eszembe), de az, amit az "anyasági hormonok" művelnek az emberrel, az felülmúl mindent. Szerintem bennem egyébként is valahogy magasabb szinten él az ösztön, miszerint szülni kell, család kell, gyerek kell, így meg pláne felerősödött az a valami, amit olyan érzésként tudok megfogalmazni, hogy "végre!". Úgy érzem, hogy egy olyan állomáshoz érkeztem az életemben, ami talán a legjelentősebb innentől kezdve. Mint amikor elérsz az első pálya végéhez (vicces, de a Mario nevű számítógépes játék jutott eszembe), s tudod, utána új út kezdődik, amit még nem ismersz, váratlan feladatok várnak rád, mégis izaglommal tölt el, mert tudod, ez az, amit akarsz! Menni, megélni, megtapasztalni. Mert így van rendjén és az érzés, hogy "jó helyen vagyok" eloszlatja a kétségeket.

Így vagyok én ezzel a pályával, ahol épp megyek az úton, igyekszem minden bónuszpontot összegyűjteni, hogy azokat a későbbiekben hasznosítani tudjam, a félelmeim, mint időnként felbukkanó ellenfelek megjelennek, de ahogy haladok előre egyre jobban kiismerem őket és már a közelgő támadásnál tudom, mire számíthatok és hogyan nézzek velük szembe, hogy én nyerhessek és mehessek tovább. 

Valahol ott van a térképen az első pálya vége, de addig még jónéhány feladat vár rám. Gyűjtögetni, tapasztalni, felkészülni, rákészülni, elkészülni a következő szintre, amiről aztán majd menet közben kiderül, hogy az lesz az igazi első szint és az előző csak a próbajáték volt :)

Örülök, ha érdekel a történetünk, annak meg mégjobban, ha alkalomadtán valami hasznos infóval tudok szolgálni. Nem csak én vagyok elsőbabás anyuka, elkél mindenhol egy segítő jobb, s jó tudni néha, hogy nem vagyunk egyedül a kérdéseinkkel, kétségeinkkel. 

A családomat puszilom ott a tavaszodó Magyarországon, küldjétek ide is a jó időt, mert egyelőre elfúj a szél ha kilépek az ajtón, akármekkora is a fenekem :)

Szép napokat nektek, hamarosan érkezem a 23. hét fejlődéstörténéseivel, innentől kezdve vezetem majd hétről-hétre, s utólag nem bánom, hogy eddig nem tettem meg, mert a kismamanaptárakban is innen számolják az az időszakot, hogy "ha most születne meg a babád, már komoly orvosi támogatással esélye lenne az életben maradásra az anyaméhen kívül is". Innentől minden eltelt nappal több esélye van arra, hogy ha valamiért túl korán indulna meg, akkor nem elvetéltként kezelnék, hanem koraszülöttként. Természetesen nem erre gyúrunk, de nem árt ha az ember mindenre gondol. Én azt mondogatom a Manónak, hogy ha lehet, a 37. hét előtt ne induljon el kifelé, mert szépen meg kell erősödni erre a kinti világra, mert bizony vannak kihívások, de majd segítünk :) 

Megyünk kenyeret sütni, mindenkit üdvözlünk, 

Kisanyus, KedvesLász és a Kismanó! :)