Érzelmi hullámvasút

Azon ülök.

Napok óta többnyire nyomott a hangulatom, nincs igazán kedvem semmihez. Igen, olyan kedvetlenség. Próbálok olyan dolgokat csinálni, amik általános hangulatjavítóként funkcionálnak nálam, de nem működnek. Ma, mivel egész nap egyedül vagyok és elég magas szintre fokozódott ez a "depi", ezért csak magamra számíthatok. Ettem, ittam, relaxációs zenét hallgattam, próbálkoztam a vidám sorozatunkkal, próbálkoztam csokival, aztán elindultam, mert gondoltam a napsütés jót fog tenni, céljaim közt szerepelt a játszótér meglátogatása, mert mindig ilyen helyekre mentem régebben, amikor még egyedül éltem a kis világom és nagyon lent volt a hangulatom. Általában segíteni szokott, most meg csak álltam ott, s az egyedüli dolog, ami megérintett, hogy távolról láttam egy szerintem pár hetes kisbabát. A többi nem "tetszett". Mentem tovább, gondoltam kiülök kicsit a tengerpartra, az is általános hangulatjavító, ültem ott, egy korhadt fán, fújt a szél, mellettem a magasban egy sárkányrepülő süvített, néztem a tengert és nem éreztem semmit. Próbáltam rájönni, hogy mi bajom, de nem ment. Kész, most ilyen és el kell fogadnom. Vannak ilyen napok. Igazából nincs konkrét bajom. Ha lenne, már rajtalennék a megoldásán. Szerintem a hormonok játszanak velem. Akkor szokott ilyen lenni.

Szóval rajta ülök ezen a bizonyos érzelmi hullámvasúton és várom, hogy jobb legyen. Délutánra az a tervem, hogy sütök egy adag fincsi csokis sütit, olyan cookie-félét, étcsokidarabkákkal. Jó lesz az.
Valószínű egyébként, hogy Lász állapota is hatással van rám. Mostanában kicsit több aggódnivalónk van az anyagiak miatt, ezért feszültebb. Én meg átveszem a rezgéseit. Ilyen vagyok, ez ellen már számtalanszor próbálkoztam, de azzal, akit szeretek, nem megy.
Meg időnként vannak paráim, amik egy darabig ülnek a gondolataim közepén, nem tágítanak és idő kell, mire elhessegetem őket onnan. A mostani legújabb aggodalmam, hogy nehogy túl korán induljon meg a szülés. Holnap 24 hetesek leszünk, még nagyon nincs itt az ideje. Feltehetitek a kérdést, hogy de mi alapján gondolok egyáltalán ilyenre, hiszen minden rendben stb.? Semmi alapján. De soha nem tudhatom se én, sem te, hogy beindul-e hamarabb, netalántán túl korán vagy sem. Lutri. Majd kiderül. De igen, az van, hogy tartok tőle, mert előfordul(hat) és olyankor para van. Tudom, nem szabad bevonzani, satöbbi, satöbbi. Tudom ezeket. Egyszerűen csak az van, hogy ameddig a várandósságom elején attól tartottam, hogy nehogy elmenjen ez a baba is, most attól tartok, hogy nehogy (túl)koraszülött legyen. Végsősoron mindkét félelem a baba elvesztésére irányul, tehát alapvetően ez a parám. De mutass egy épeszű édesanyát, aki nem félti a gyermekét. Nyugalom, nem viszem túlzásba az aggódást, azért annyira vagyok ura a helyzetnek. Csak viszonylag gyakran eszembe jut és ha nekem valami kopogtat az agyam ajtaján, akkor egy darabig onnan nem tágít! Úgyhogy most azon vagyok, hogy erre a problémámra megkeressem a megoldást, hiszen nem szeretném a következő hónapokat ebben a szellemben megélni. Bár, ha majdnem 4 hónapig elvoltam az első parámmal, ellennék én ezzel is, de nem ez a szándékom :)

Egyébként a babó tegnap óta áthelyezkedett és azóta meglehetősen lent rugdos és időnként enyhe fájdalmat is érzek odalent-odabent. Ebből (is) következett az a parám, hogy nehogy ennek hatására kinyíljon a méhszájam, mert azt igazán visszacsinálni nem lehet. Itt legalábbis valószínűnek tartom, hogy nem erőlködnének vele. Akkor már ki kéne jönnie a pocakból a manónak, de ezt nagyon nem szeretném! Tuuuuudom, neeeeeeem fooooooooooog meg nyugiiiiiii vaaaaaaan, minden szuper odabent és ne aggódjak feleslegesen ezen satöbbi. TUDOM. Ettől függetlenül még mindig elsőbabás kismama vagyok, minden érzés új, ismeretlen és kérdéseket vet fel. Lac persze mindenre tudja a választ, szóval kérdezhetek akármit, ő megmagyarázza, hogy miért lesz minden rendben (nagyon helyesen teszi, egy családba elég egy paragép). A megváltoztathatatlant pedig még én sem tudom befolyásolni, szóval lesz, ahogy lennie kell, s biztosan nem véletlenül fog úgy történni, ahogy.

Úgy veszem észre, egész jól megnyugodtam. El fog tartani vagy 3 percig :)

---

Amióta újra belefogtam a blogírásba, sokszor eszembe jut, hogy "vajon mit gondolhat rólam az, aki olvassa"?

Ez olyannyira érdekel, hogy kicsit elgondolkodtam rajta és jött a feszültségérzés, hogy "mi van ha..." meg ha embereknek igazából negatív véleménye van rólam vagy ha bődületes nagy baromságokat írok le és más tőlem sokkal jobban tudja és hasonlók. Valamiért mindig is magas fokon foglalkoztatott az, hogy MÁSOK mit gondolnak rólam. Ilyenkor mindig emlékeztetnem kell magam, hogy talán nem az a legfontosabb, hogy x vagy y ember abból, amit eddig tapasztalt velem kapcsolatban milyennek ítél meg engem, hanem az, hogy ha magamba nézek, mi a saját véleményem magamról? Számít-e a külső vélemény akkor, ha én befelé nézve magam "jónak" ítélem meg és helyesnek érzem az utat amin megyek vagy számít-e az, hogy az embereknek jó véleménye van valamiért rólam, közben meg csak a felszín ismeretéből kerülnek álláspontra, miközben belül egy teljesen más lélek lakozik, aki koránt sem annyira "jó", mint amilyennek képes eladni magát. Hol van akkor ebben a realitás, az igazság? Valószínűleg tényleg odabent. Amikor leülsz magaddal, befelé nézel és véleményezned kell azt amit látsz, szépítészeti beavatkozás nélkül. Némi konfliktusforrás lehet az, ha én korrektnek találom azt, amit látok, mások mégis olyan véleménnyel vannak rólam, ami meglátásom szerint nem igaz. Akkor ki téved? Ők nem figyeltek eléggé és elhamarkodottan hoztak ítéletet vagy én vagyok túl elfogult? Hol lehet az egyensúly a külső és a belső között? Úgy értem, hogy együtt tudni élni a külső véleménnyel de a belsőt sem figyelmen kívül hagyni. Na nekem ezzel vannak időnként problémáim. Tekintve, hogy ritkán kapok ilyen más emberek által alkotott véleményt, ezért ha véletlenül mégis, akkor túl nagy hangsúlyt fektetek rá és eszembe sem jut, hogy esetleg nem minden lehet úgy, ahogy ők megfogalmazták, de akkor már késő, mert elhittem. Ezen még dolgoznom kell... Régebben is téma volt nálam, most pedig, hogy szakaszváltás következik be az életemben, úgy érzem még jobban meg kell erősödnöm ebben és vállalnom a fájdalom kockázatát, hogy bizony nem mindenkinek tetszik az, aki vagyok, ahogy csinálom a dolgaim, de ameddig én úgy érzem, hogy a jó irányba haladok, addig ne engedjem magam nagymértékben befolyásolni. Tekintve, hogy nem vagyok az a fajta ember, aki "rossz" dolgokba keveredik, ezért nagymértékben nem kell engem észhez téríteni. Egyszerűen csak szuperérzékeny vagyok a véleményekre (is) és hatással van rám az, hogy akiket fontosnak tartok, mit látnak belőlem és azt hogyan ítélik meg. 

Még egy dologról szeretnék majd írni, de egyelőre még gondolkodom rajta. A lényege az, hogy megfigyeltem, hogy minden alkalommal, amikor kismamát látok (ez már hosszú évek óta így van és semmit sem változott), akkor elönt a boldogság, az öröm és mintha hirtelen felragyogna körülöttünk az ég, én teljesen elvarázsolódom. Azt gondoltam, hogy ez valamelyest változik majd, s ha én is kismama leszek, majd magamat is így fogom látni, de ez máshogy van. Ennek járok utána kicsit lélekben és gondolatban, hogy mik is pontosan ezek az érzések és hogy miért ilyen fontosak a számomra. 

Örülök, hogy velem voltál, legközelebb érkezem a 24. heti magzatfejlődéssel, meg azzal, ami még előbukkan belőlem :)

Kellemes hétvégét!

Ja és ahogy ígértem, összeraktam egy páros-képet arról, mekkora is most a pocakom, a kettő egy nap eltéréssel készült, de szerintem a világos ruháson nem annyira kivehető, ezért csináltam egy másikat is. Egész alakosat nem szerettem volna, mert tükrös képek és nem vagyok a híve az ilyen típusú fényképezésnek. 

Sziasztok!

A 23. héten