Október

Esemény van, bekapcsoltam a gépem!! :)


A Manó az ölemben, mert ha leteszem abba a pozicióba az ágyába, ahogy ELVILEG szeret aludni, akkor egyből elkezd szenvedni ezerrel. Tuuudom, el van rontva a gyerek meg majd megbánom még, hogy ölben altatom, de köszönöm szépen, én is olyan ember vagyok, hogy a saját hibámból tanulok és igen, néha túl késő. Vagy mégsem. Nincs szabály, nincs egy egyezményes könyv vagy akármi, ami minden szülőnek megoldást kínál és minden gyerekre ráhúzhatóan működik. Próbálkozunk, próbálkozunk.

Olvasok néha érdekes dolgokat, pl. hogy mennyire balul tud elsülni, ha az ember gyakran kínálja a gyerekét cicivel, mert aztán majd nem tud leszokni, elszakadni és csak rajtam fog csüngeni nyolcvan éves koromig. Hát szerintem az ember érzi, hogy ahogy egyre nagyobb lesz a gyerek, ezzel párhuzamosan apránként el-el kell engednie őt és a háttérben állni, hogy tudja, bármikor visszajöhet, az anyja, a szülei ott lesznek neki. Namost szerintem a szoptatással is valahogy így lehet, hogy az egy nagyon pozitív dolog, ha a gyerek mondjuk fél éves kora után is kap még anyatejet, de ha esetleg látszik rajta, hogy kíváncsi más táplálékokra is, akkor az anya ne ragaszkodjon foggal-körömmel ahhoz, hogy csak cicizzen azért, mert akkor legalább csak vele van. Ezt úgyis a gyerek mutatja, hogy mire milyen mértékben van szüksége, persze előfordulhat olyan, hogy elutasítja a bevezetni kívánt ételeket és csak szopni akar. Gondolom ebben is az anyának a megérzéseire kell figyelnie, hallgatnia és akkor tudni fogja, hogy mi ennek az oka. A gyerek szervezete talán még nincs kész az új ételekre vagy görcsösen kapaszkodik az anyába..?

Számtalan kérdés felmerül bennem is, kapok tanácsoka is, hogy mit hogy NE, mert milyen problémák lehetnek belőle, mégis úgy érzem, hogy a mindennapjainkat úgy kell megpróbálnom alakítani, hogy az mindenkire nézve jó legyen. Nem mintha ez olyan könnyű lenne :)

Erős két hónapon vagyunk túl, de inkább azt mondanám, hogy csak az első napok, hetek voltak olyan igazán szupererősek. A tapasztalatlanság, a kimerültség, a kérdések hada, s emellett a gyönyör, az újdonság és a csodálkozás hetein. Azt mondom elég hamar bele lehet jönni egy kisbaba gondozásába, aztán minden megy már rutinszerűen. Egy kis darabig. Mivel aztán elkezd rohamosan fejlődni, mind testileg, mind értelmileg és nap mint nap hoz magával új kérdéseket és kihívásokat.
Például:

2 hónapos a gyerekem.
El kéne kezdenem napirendet kialakítani vagy hagyjam, hogy akkor egyen és akkor aludjon, amikor ő szeretne..?
Többet kéne énekelnem, magyaráznom, játszani próbálni vele, vagy elég az, hogy ha minden pillanatban amikor úgy érzem, el tudom engedni a mosatlan edények és ruhák látványát, akkor már fordulok is felé és éneklek, mondókázok, magyarázok, játszok vele..?
Jót teszek, hogy megkínálom mellel ha nyűgös, ha látszólag indokolatlanul sír, ha nem tud megnyugodni és elaludni vagy csak rászoktatom, hogy bármi baja van, arra a megoldás az, hogy a szájába kerüljön a cici..?
Legyen-e lelkiismeretfurdalásom amiatt, mert 1O percre leteszem a játszószőnyegére, hogy villámgyorsan betegyem a szennyest a mosógépbe, közben valami élelmiszert bepakoljak viharsebesen a számba és ha még mindig elvan akkor esetleg még a fogam is megmossam..?
Jól teszem-e, hogy nem hagyom kisírni a lelkét..? Nem kapom fel azonnal, ha sír, de egy ponton túl, amikor látszólag már nem fog magától megnyugodni, akkor felveszem, megölelem, megnyugtatom.
Jól teszem-e, hogy ha nem tud aludni, mert fáj a hasa vagy valami kitalálhatatlan baja van, akkor engedek az ösztönöknek és hagyom, hogy a melkasomon aludjon el? Később mindig átteszem az ágyába.
Jól teszem-e, hogy egyelőre csak hordozom annak ellenére, hogy néha úgy érzem, nem szeret "beszorulva lenni"?
Jót teszek-e azzal, hogy továbbra sem olvasok pánikszerűen mindenféle okos könyveket arról, hogy hogyan kell gyereket nevelni, hanem próbálok a józan eszemre hallgatni és az alapján hozni döntéseket, hogy mi az, ami talán mindannyiunknak jó..?


Nem egyszerű az ember lányának folyamatos önmarcangolás nélkül élnie, hiszen a legjobbat akarja elsősorban a gyerekének, mégis szem előtt kell tartania azt, hogy mi az, ami ésszerű, ami a határok között mozog és mégis a lelki békéjével is rendben van.
Sokszor gondolok arra, hogy milyen ember lesz később és hogy milyen mértékben befolyásolja majd a személyiségét az, ahogyan és amit tőlünk kap most és a távolabbi idők során.

Hogy jól csinálom-e, hogy jól figyelek-e az igényeire és olyan anyja vagyok-e, amilyen majd később ő is lenni szeretne?
Nagyon boldog lennék, ha egyszer majd azt mondaná, 'nekem úgy volt jó, ahogy te csináltad, ahogy te igyekeztél magadhoz képest jól csinálni. Jól szeretni.'.
Tudom, hogy mennyire fontos az, amit otthonról hozunk. Belénk ég és életünk minden pillanatában magunkban hordozzuk. Ezért nagyon nem mindegy, hogy mit kaptunk!
Tökéletesen úgysem tudom csinálni, ezért minden, amit tehetek az az, hogy folyamatos önvizsgálatot tartok és kérdezek magamtól. A válaszok még nem fognak megérkezni, talán majd egy húsz év múlva, ha a lányomra nézek, hogy milyen ember lett belőle és mi az, amit én hozzá tudtam tenni ahhoz, hogy neki könnyebb legyen az életben. Mert tudja, hogy mindig ott leszünk neki, ha szüksége van ránk. Hogy figyelünk rá. Hogy érdekel minket, mi történik vele. Hogy igyekszünk segíteni neki, ahogy és amiben tudunk. Hogy számunkra ő tökéletes és elfogadjuk olyannak, amilyen.

Remélem, hogy ez a kisember, aki most itt alszik mellettem, tudja, hogy nagyon szeretjük és hogy nem vagyunk tökéletesek! Viszont igyekszünk úgy foglalkozni, törődni vele és úgy szeretni, hogy ő ettől csak több lehessen az ő kis életében. A többi már nem rajtunk múlik, neki is van egy útja, amin haladnia kell és az elé gördülő feladatokat sem tudjuk megoldani helyette. Viszont ott lehetünk a háttérben és távolról csukott szemmel és lángoló szívvel drukkolhatunk neki, hogy szép élete legyen, amennyire csak lehet.

Így legyen.